Dudásné Tóbiás Katalin Kantuly Miklósné Fülöp Csilla
óvodapedagógus tagóvoda-igazgató gyógypedagógus
Intervenció, érzelmi nevelés és gyászfeldolgozás egy eset tükrében
Bevezetés
Óvodai munkánk során időről időre találkozhatunk olyan krízishelyzetekkel, amelyek túlmutatnak a mindennapi pedagógiai gyakorlaton, megszokott rutinon. Ezek a helyzetek gyors, összehangolt, szakmailag megalapozott reakciót igényelnek.
Az alábbi esetismertetés egy rövid, ám érzelmileg rendkívül intenzív időszakot mutat be, amelyet mi pedagógusok is mélyen átéltünk, és amely során egy óvodásunk gyermekotthoni elhelyezése vált elkerülhetetlenné.
A történetet időrendben, a folyamat egymásra épülő állomásain keresztül mutatjuk be. Először az esetet, és azt az érzelmi és közösségi alapozó munkát ismertetjük, amelyre később támaszkodni tudtunk. Utána bemutatjuk a krízis felismerésének pillanatát, végül pedig azt, hogyan haladt tovább az eset két kiemelt terület mentén:
• az óvodai intervenciós team gyors és hatékony működése,
• valamint a gyász és veszteség feldolgozásának pedagógiai támogatása.
A személyes adatok védelme érdekében a gyermeket a továbbiakban „Kis Utazóként” említjük.
Eset ismertetés
Augusztus végén intézményünk jelzést kapott arról, hogy egy kisgyermek átvétele várható egy másik, kerületi óvodából. Az előzetes információk alapján már ismert volt, hogy a gyermekkel kapcsolatban gyermekvédelmi jelzés történt. Ennek megfelelően azonnal felvettük (tagóvoda-igazgató, óvodapedagógus, gyermekvédelmi szakember, gyógypedagógus) a kapcsolatot az átadó tagóvoda-igazgatójával. A telefonos konzultáción minden információ átadásra került a kisgyermekkel kapcsolatban. Szükséges lépésnek éreztünk egy intervenciós team ülést kezdeményezni az átadó óvoda pedagógusaival is. Az egyeztetés során, a kisgyermekkel kapcsolatos eddigi eseményekről időrendi sorrendben tájékoztatást kaptunk, s minden addigi dokumentáció átadásra került. Nagyon fontosnak éreztük ezt a szakmai párbeszédet, annak érdekében, hogy a gyermekről átfogó képpel rendelkezzünk, s ne szakadjon meg a megkezdett folyamat. Az édesanyával még aznap megtörtént az első kapcsolatfelvétel telefonon, ahol egy személyes találkozást egyeztettünk. A kisgyermek számára ez már a negyedik óvodaváltás volt három éven belül, miközben fennállt a gyermekotthoni elhelyezés lehetősége is.
Első kapcsolatfelvétel
Édesanyából, az első telefonos kapcsolatfelvétel során erőteljes indulatok törtek felszínre. Ebben a helyzetben kiemelten fontos volt számunkra annak felismerése, hogy ez nem az intézmény felé irányuló ellenségesség vagy dac, hanem egy hosszú ideje fennálló, megterhelő családi élethelyzetből fakadó, ösztönös reakció.
A tudatosan megőrzött higgadtság, a fókuszált figyelem, valamint a tagóvoda igazgatójának mély empátiája és előítélet-mentes jelenléte segítette, hogy a kommunikáció ne csússzon el. Ez teremtette meg annak az alapját, hogy a későbbi személyes találkozás egyenrangú, partneri viszonyban, a befogadást és elfogadást támogató légkörben valósulhasson meg.
A gyermek első óvodában töltött napján, a hatékony szervezésnek köszönhetően már sor kerülhetett a szűkebb team és az édesanya személyes találkozására. A folyamat különlegességét az is adta, hogy a csoport egyik óvodapedagógusa egyben az intézmény gyermekvédelmi szakembere is, így komplex szemlélettel és a családi szükségletekhez igazodva tudta támogatni a befogadási folyamatot.
Tudatosan figyeltünk a találkozás térbeli és érzelmi kereteire: arra, hova ül az édesanya, milyen nonverbális jelzésekkel – mimikával, gesztusokkal – erősítjük a bizalmat, és milyen légkört teremtünk. Célunk az volt, hogy a hivatalos helyzet helyett egy biztonságos, megtartó közeg jöjjön létre – egyfajta „puha fészek”, ahol az édesanya képes volt megnyílni és együtt gondolkodni velünk.
Érzelmi nevelés
I. Érzelmi és közösségi alapozás az ismétlő nagycsoportban
(krízist megelőző időszak)
Intézményünkben az óvodába lépés első pillanatától kezdve – a családi nevelést kiegészítve – következetesen támogatjuk a gyermekeket érzelmeik felismerésében, megértésében és érzelmi intelligenciájuk fejlesztésében. Meggyőződésünk, hogy a gyermekek számára nélkülözhetetlenek azok a biztos érzelmi kapaszkodók, amelyek segítik megéléseik kifejezését, érzelmeik kezelését és szabályozását. Ezt az egyénre szabott támogatást az értékorientált közösségépítés, a társas kapcsolatok és a szabad játék keretei között valósítjuk meg.
Az adott nevelési év elején ismétlő nagycsoport alakult intézményünkben. A befogadás és a közösséggé formálás folyamatát innovatív, jó gyakorlatként terveztük meg.
Az első szeptemberi héten minden nap kis hátizsákkal útnak indultunk: megismertük a csoportok örökbefogadott fáit, a közeli játszótereket, valamint a Városligetet, a Margitszigetet, a Marina-partot és a Normafát.
A természeti tanulási környezetben, az élménypedagógia módszereivel szervezett tevékenységek felszabadult jókedvet, mentális feltöltődést és érzelmi biztonságot nyújtottak a gyermekeknek. A nyitott térben tapasztalataink szerint kötetlenebbül, konfliktusmentesebben és természetesebben tudott kialakulni a csoportkohézió. Legfontosabb kiemelt célunk volt a meleg, puha csoport egység, a kapcsolódások kialakulásának támogatása az érzelmi és közösségi nevelés erejével.
Tudatosan építettük be az Egyesített Óvodától kapott eszköztárházat: a Csillagtündér és az érzések, a Plukkido mágneses táblajáték meséit, melyeket ötvöztünk különféle típusú érzelem kártyákkal, drámajátékos elemekkel, s legfőképp a saját személyiségünkből virágzó ösztönös és spontán, mindig az adott helyhez kapcsolódó, s arra reflektáló érzelmi megélésekkel, varázs játékokkal.
A legelső nap, a Kupaktanács során megosztottuk a csoporttal, hogy mennyire boldogan és örömtelin, izgatottan, tele félelemmel érkeztünk, mert nem tudtuk mi fog ránk várni. Megnyugtattuk a gyermekeket, hogy ez teljesen természetes és rendben levő érzés. Jól alakított kérdésekkel beszélgetést kezdeményeztünk, ahol a gyermekek feltárhatták az érzéseiket, mesélhettek a reggeli készülődés közben bennük motoszkáló érzésekről, megbeszéltük azt is, hogy a testükben hol és milyen formában jelennek meg ezek az érzések.
Pedagógusként egy képzeletbeli kis varázsládikát nyújtottunk át minden gyermek számára, ami segítségül mindig velük lesz, s a kulcsa a kis zsebükből bármikor előhívható. Mindenki belehelyezhette akkor a negatív, akár rossz érzéseit, amiket természetesen kulcsra zártunk.
A ládika a Városligetbe is velünk tartott, mindenkinek a zsebében. Aznap megismerkedhetünk a városligeti bölcs, öreg platánfánkkal, akit karjainkkal körbe öleltünk es szeretetet adtunk a számára, megéreztük általa a természetből érkező pozitív energiát. Megmásztuk a Néprajzi Múzeum lépcsősorát, s a tetején a varázsládikánkat kitárva szélnek eresztettük a gátló, nehéz érzéseinket. Innentől megkezdhettük belegyűjteni azokat, amik számunkra örömmel töltenek el. A gyerekek hirtelen sorolni kezdték, hogy ki, mit szeretne beletenni, s megbeszéltük, hogy ezentúl, ha nehézséget éreznek, akkor csak nyúljanak be a zsebükbe, érintsék meg a ládikát, gondoljanak arra mi lapul benne, s mindjárt szebb lesz a világ. S ha találkoznak olyannal, amit szeretnének megőrizni, csak fogják meg a kulcsocskájukat, s zárják bele. A ládika azóta is egy segítő módszer mindennapjainkban.
Hálás szívvel tartozunk a korábbi csoportok pedagógusainak és segítő munkatársainak, akik hiteles szakmaiságukkal, elkötelezettségükkel, személyiségükkel és empátiájukkal szilárd érzelmi alapokat teremtettek a gyermekek számára. Az újonnan alakult ismétlő nagycsoport pedagógusaiként már a nyári időszakban, az ismerkedés során ezekre a meglévő pillérekre támaszkodva kezdtük meg a közös munkát.
Meglátásunk szerint ez a folytonosság kulcsszerepet játszott abban, hogy a későbbi krízishelyzetben a gyermekek érzelmi biztonsága megtartható maradt. Utólag látjuk igazán, mennyit számított ez az alapozás. Amikor néhány héttel később krízishelyzetbe kerültünk, ezekre a közös élményekre és érzelmi kapaszkodókra tudtunk támaszkodni – mi is, és a gyerekek is.
II. Kis Utazó megérkezése és beilleszkedése
A Kis Utazó ezen a különleges hetünkön csöppent az életünkbe, a másik óvodából.
Nyitott, mosolygós, könnyen kapcsolódó személyisége azt az érzetet keltette, mintha mindig is velünk lett volna.
Természetesen könnyebb volt a beilleszkedése így, hogy ez a csoport akkor és ott újonnan alakult. Így, az alakuló csoport sajátosságai támogatták a gyors alkalmazkodását.
Azt gondoljuk az elkövetkezendő két hétben teljesen a részünkké vált, biztonságként élte meg a csoportunkat, baráti kapcsolatai lettek, bizalommal és szeretettel fordult az őt körülvevő felnőttek felé is.
Intervenció
I. A krízis felismerése
A harmadik héten kedden, ebéd után amikor megérkezett az édesanya a gyermekért, arcvonásai és testtartása nagyon zaklatottnak tűnt. Pedagógusként rossz érzés fogott el, s anyát félrehívva egy bizalmi közegbe, kedvesen, óvatosan fogalmazva megjegyeztem: „Úgy érzem, valami nagyon nyomaszt! Tudunk esetleg valamiben segíteni?”
Ekkor édesanyából a mély fájdalom, elkeseredett sírás formájában tört fel. A türelmes, meghallgató figyelem hatására megnyílva elmondta, hogy két nap múlva, csütörtök reggel a gyermekét gyermekotthonba kell vinnie.
A legeleső gondolat az volt, hogyan tudunk pozitívak és támogatóak maradni, az idő rövidsége miatt, mit tudunk még megtenni ebben a kilátástalan és végleges helyzetben.
Innentől két szálon folytatódott az esetünk:
• a kibővült intervenciós team az édesanya támogatásán dolgozott
• a csoportban megkezdődött a “Kis Utazó” és a gyermek közösség felkészítése az elválásra, aminek legmeghatározóbb állomása, Dotti baba megjelenése volt
II. Párhuzamos esetvezetés
Intervenciós team – összehangolt szakmai működés
A szülői bizalom lehetővé tette, hogy az édesanya megossza a gyermekotthoni elhelyezés pontos időpontját. Tudtuk: mindössze két nap áll rendelkezésünkre.
Azonnal kibővítettük az intervenciós teamet: óvodapedagógusok, gyógypedagógus, tagóvoda-igazgató, az Egyesített Óvoda igazgatója, óvodapszichológus, óvodai szociális segítő, családsegítő és a gyámhivatal bevonásával.
Felvetődött bennünk a gondolat, hogy szerdán behozza-e édesanya a Kis Utazót az óvodába, vagy az utolsó napot együtt tölti a család. Édesanyával telefonon egy személyes találkozást egyeztettünk szerda reggelre, lehetőséget teremtve ezzel a kérdései megválaszolására.
Számtalan kérdőjellel és bizonytalan érzésekkel készültünk, reménykedve a másnap lehetőségében.
Szerdán, a személyes megbeszélés során a team nemcsak érzelmi, hanem gyakorlati támogatást is nyújtott: feltérképezte az anya lehetőségeit, szükségleteit. Az édesanya részletes tájékoztatást kapott arról is, mit vihet magával a gyermek, hogyan zajlanak majd a látogatások, mire számíthat a gyermekotthonban. Az óvodapszichológus ajándékba adta édesanyának Patrice Karst A láthatatlan fonal című könyvét, ami segítette a Kis Utazó otthoni felkészítését.
Mivel az édesanya nem tud tömegközlekedési eszközre ülni, saját gépjárművel nem rendelkezik, anyagi körülményei pedig nem tették lehetővé a taxi finanszírozását, a Prevenciós Központ segített megoldást találni az utazás megszervezésében, és vállalta a taxi költségét.
Búcsúzáskor édesanya mindenkit megölelt. Számára volt fontos az az üzenet, amit közvetítettünk: az óvoda ajtaja mindig nyitva marad, és továbbra is fordulhat hozzánk bizalommal.
Csütörtök reggel telefonon megkaptuk a hírt, hogy a Kis Utazót bekísérte édesanya a gyermekotthonba.
Kis Utazó és a csoport érzelmi felkészítése
Szerdán, a Kupaktanács alatt a folyosóról “sírás” hangja szűrődött be. Az óvodapedagógusok erre felfigyelve kitárták a csoportszoba ajtaját, s a gyerekek ott egy kis padon kuporogva, kezeibe temetett arccal egy kislány babát pillanthattak meg. Abban a pillanatban elszabadult a gyermeki kíváncsiság, sorra érkeztek a kérdések.
Kimentünk a babához, s óvatosan karjainkba véve behoztuk a csoportba. Volt mellette egy rövid levél is, amit felolvastunk, s megtudhattuk belőle a nevét: DOTTI, s hogy a városligeti bölcs, öreg platánfánk küldte csoportunkba a babát, mert tudja, hogy mi vagyunk azok, akik segíthetnénk a bánatán.
Természetesen ez a baba sohasem szólalt meg, csak a pedagógusok súgták meg gondolatait. Elmesélte, hogy messzi és különleges nagy kalandra indul a világba és tele van a szíve félelemmel, s tudnánk- e neki segíteni.
A gyerekek a hetek átélt tapasztalataiból merítve adtak újabb és újabb javaslatot. Dotti kis képzeletbeli hátizsákját megtöltötték, beletették a kincsesládikót, a szeretetet, a nevetést, a közös élményeket, magát a csoportot. Körbe adtuk a nagy ölelő szívecskés párnánkat miközben mindenki mondhatott útravaló jókívánságot:
• „Gondoljon ránk!”
• „Emlékezzen arra, hogy erős!”
• „Soha nincs egyedül!”
• „Mindig visszavárjuk!”
Dotti velünk töltötte a nap hátralevő részét, a felnőtt széken ülve figyelte a gyerekeket, akik időnként oda menve hozzá kedves simogatással érintve bíztatták.
A déli étkezéshez leülve elmeséltük, hogy az elkövetkező nap reggelén a “Kis Utazó” is elindul egy sok élménnyel teli nagy kalandra. Arra gondoltunk, hogy Dotti se kalandozzon egyedül, hanem egymást segítve bátrabban és közösen induljanak útra.
A gyermek és a csoport számára is kiemelt jelentőségű volt az érzelmi biztonság megteremtése. A csoportban a pedagógusok életkornak megfelelő, szimbolikus kommunikációt alkalmaztak. A gyermekotthoni elhelyezést nem konkrét, ijesztő tartalomként tálalták, hanem úgy fogalmaztak a gyerekeknek, hogy a kisgyermek „nagy kalandra indul”. Ez a narratíva szándékosan nyitva hagyta a visszatérés lehetőségét, csökkentve a véglegesség élményét. Ez a rituálé egyszerre szolgálta a gyermek érzelmi támogatását és a csoport érzelmi feldolgozását.
Mi pedig a Plukkido táblánkra feltettük a platánfánk tövébe Dotti mágnes képét, szimbolizálva, hogy mindig a részünk marad. A “Kis Utazó”, Dottit ölelve, megnyugodtan bújt be a délutáni pihenéshez készülődve ágyába.
Dotti – aki segítette kimondani azt, ami felnőttként is nehezen kimondható
Gyászfeldolgozás
Kis Utazó mindössze három hetet töltött nálunk, mégis mély nyomot hagyott maga után. A gyermekek időről időre rákérdeznek, mikor tér vissza. Ezekre a kérdésekre őszinte, életkornak megfelelő válaszokat adunk.
A Fejderítő program keretében a gyermekek elkészítették saját karakterkártyáikat, és Kis Utazó karakterkártyáját is megrajzolták, amely azóta is a csoport falát díszíti. Ez számunkra azt jelezte, hogy Kis Utazó érzelmileg továbbra is a közösség aktív része, a folyamat nem lezárt, hanem nyitva hagyott.
A pedagógusok számára is érzelmileg megterhelő időszak volt ez. A ventilláló beszélgetések az óvodapszichológus támogatásával, az óvoda falain belül és azon túlnyúlva is segítette a feldolgozást. Egy gyógypedagógus kolléga gondolata adott segítséget a pozitív átkeretezéshez:
Kis Utazónak azért volt szüksége az óvodaváltásra, hogy olyan érzelmi töltést kapjon, amellyel biztonsággal „kalandra engedhetjük”.
Köszönetet mondunk a Kis Utazó korábbi óvodapedagógusainak is, akik olyan alapokat adtak számára, amire tudtunk építkezni!
Záró gondolatok
Az eset rávilágít arra, hogy az óvodai nevelésben a gyors szakmai reakció, az interdiszciplináris együttműködés, a szülőkkel való bizalmi kommunikáció, valamint az érzelmi nevelés és a gyászfeldolgozás tudatos támogatása elválaszthatatlan egységet alkotnak.
Meggyőződésünk, hogy az eset sikeres kezelése nagymértékben annak az összehangolt csapatmunkának volt köszönhető, amelyben a részt vevő szakemberek nem csupán saját feladataik mentén dolgoztak, hanem egymás szakmai jelzéseire érzékenyen reagálva, folyamatos párbeszédben működtek együtt. Ez a finomhangolt teammunka lehetővé tette, hogy az érzelmi, pedagógiai és gyermekvédelmi szempontok egymást erősítve jelenjenek meg, és ez meghatározó szerepet játszott az eredményességben.
Bár jogszabályi keretek miatt az intézmény számára az utókövetés nem volt lehetséges, a rövid idő alatt megvalósult pedagógiai és emberi támogatás maradandó értéket képvisel – a gyermek, a család, a csoport és a pedagógusok számára egyaránt.
Kiemelt szakmai tanulságok
• Az időtényező kritikus: krízishelyzetben akár néhány nap is elegendő lehet érdemi segítség nyújtására, ha az intézmény gyorsan és összehangoltan reagál.
• Az intervenciós team működése kulcskérdés: a belső és külső szakemberek azonnali bevonása növeli a gyermek és a család érzelmi biztonságát.
• A szülői bizalom szakmai munka eredménye: értő figyelemmel, ítélkezésmentes kommunikációval és valódi segítségfelajánlással épül.
• Az érzelmi intelligencia fejlesztése krízisben a legerősebb: a szimbolikus nyelv, a mese és a rituálék segítik az érzelmek feldolgozását.
• A búcsú tanítható: a tudatos elválási rituálék kapaszkodót adnak mindenkinek.
• A gyász nem csak halálesethez kötődik: egy rövid ideig jelen lévő gyermek hiánya is valódi veszteségélmény.
• A pedagógus érzelmei is számítanak: a feldolgozás része a szakmai munkának.
• A jogi keretek határt szabnak, de nem érvénytelenítik a támogatást: az adott időszakban nyújtott segítség maradandó jelentőségű.