Ez a kérdés abból a nyomásból fakad egyrészt, hogy azt az elvárást közvetíti a társadalom a szülők felé, hogy akkor csinálják jól a dolgukat, ha a gyerekek hallgatnak rájuk.

Másrészt pedig a feladatok nyomásából: rengeteg teendőnk van, sokszor több, mint ami beleférne a napba, haladni kell.

És ott van az is, hogy a rengeteg erőfeszítésünkért olyan kevés elismerést kapunk.

Könnyen csattanhat mindez a gyereken. Olyan okos, olyan nagy, értse már meg. Lehet, hogy megérti, de nincs abban az állapotban (elfáradt, kapcsolódást vesztett, túl sok feszültség érte aznap), hogy meg is tudja csinálni, amit elvárunk tőle. Vagy egyszerűen ő nem azzal a szemmel nézi a világot, mint mi – és ha belegondolunk, ez természetes, ő gyerek, mi pedig felnőttek vagyunk.

Mielőtt odaugrana az agyunk, hogy oké, de mi ilyen idős korunkban már… azelőtt gondoljunk bele, hogy vajon mi motivált minket arra, hogy mi az ő korában megcsináljuk, amit a felnőtt kért. Lehet, hogy valóban megértettük, miért fontos ez (neki), és voltunk olyan állapotban, hogy végre is tudjuk hajtani.

Lehet, hogy féltünk a következményektől.

A valódi mozgásterünk felnőttként nem ott van, hogy a másik viselkedését megváltoztassuk, megértessük vele/rávegyük, hogy… hanem abban, hogy azt keressük, mi hogyan tudunk kapcsolódni saját magunkhoz és a gyerekünkhöz.

Látjuk-e azt, hogy fájdalmas, dühítő az elismerés hiánya, de nem a gyerekünk dolga ezt megadni nekünk?

Tudunk-e másik felnőttől támogatást kérni vagy ez nem elérhető és akkor felismerjük, hogy ennyire futja, tudva, hogy ez nem ideális?

Látjuk-e azt, hogy abban, amit a gyerek csinál/nem csinál, hogy neki az a valami ott fontos? És tudunk-e vele ott kapcsolódni?

Ha igen, máris sokat tettünk azért, hogy változzon a helyzet. Ha meglátjuk a mozgásterünket, tudunk határt szabni (mi mit fogunk csinálni), érezni, kapcsolódni.

Hajrá nekünk!’