Szekszárdi Remete Berkenyéje
A Szekszárdi Remete Berkenyéjének környezetét átjárja a szakralitás. Ez eredendően a közelében fakadó forrásnak köszönhető. A népies nevén Remete-csurgó a 19. századi térképeken Mária-kút (Maria Bründl) néven szerepel. Jó ízű vizét ma is isszák. Mellé épült 1751 és 1757 között a barokk Remete-kápolna, ennek kertjében áll a különleges fa.
Közös történetük kibontásához a török időkig kell visszanyúlnunk. A hagyomány szerint akkor telepedett le a forrás közelében „egy agg harcos”. A teljes visszavonultságban, szent életet élő remete híre elterjedt, s többen hozzászegődtek.
Garay Alajos katolikus plébános, Garay János költő öccse így ír erről Falusi élet című kötetében: „A remeteség a hegyek között vala tágos völgyben, melyet majdnem áthatolhatatlan erdőség font körül, közelében egy gazdag forrás
bugyogott fel egy óriási, hegyoldalban álló cserfa tövéből. E fába a remete
egy négyszeg mélyzetet vésett, és abba a kolostorból hozott, saját kezűleg bádogra festett boldogságos Szűz Mária-képet illesztett ezen felirattal: Consolatrix afflictorum! (Szomorúak vigasztalója.)”
A török hódoltság után a 18. elején lendült fel újra a város vallásos élete, ezzel együtt a kegyhelyé is. Ekkor épült itt Szent Anna kultuszához kötődően egy kis kápolna, ami a század közepére roskataggá vált. Az 1739-es pestis idején a szekszárdiak megfogadták, hogy a járvány elmúltával építenek a Szent Szűz születésének tiszteletére egy új kápolnát. Ezt 1757-ben szenteltek fel, s kedvelt búcsújáró hely lett.
A 2009-ben szépen felújított barokk kegytemplom egyhajós, sokszögű szentéllyel záródik. Főoltárának közepén két angyal tartja a mariazelli Mária-kegyszobor pontos másolatát, amit az eredetihez hozzá is érintettek (ezt pecsét igazolja). A szobor korábban a bécsi kolerakórház kápolnájában állt, ám az intézmény gondnoka egy szekszárdi polgárnak ajándékozta az 1800-as évek elején, így került a Remete-kápolnába.
1865-ben a Szekszárdon tartózkodó Liszt Ferenc is részt vett a fősővárosi búcsún. Ennek már tanúja lehetett az akkorra felcseperedett berkenye, amely a szabadtéri oltár közelében áll.
A hajdan nagyon népszerű házi berkenye (Sorbus domestica) ma már ritkasága miatt természetvédelmi oltalom alatt áll. Akár 300-400 évig is él. Roppant kemény a fája, vízimalmok faszögei, puskatusok és prések orsói készültek belőle. Gyümölcse apró körtére, vadalmára emlékeztet, ízletes, de csak szottyósan (túlérettre puhulva) fogyasztható, amikor már 30-40 százaléknyi a cukortartalma. Pálinkája ínyencség, egykor aranyárban mérték, a királyok főzetének nevezték. Mára kiszorították a nemes almák és körték, amiket – a berkenyével ellentétben – tárolni lehet télire.
A fafaj vadon élő példányai a középhegységi erdőkben itt-ott még fellelhetők. Tolna vármegyében prof. dr. Kárpáti Zoltán Szálkán írt le belőle az ’50-es években utoljára egy példányt.
A városrészben élők, a „fősővárosiak” kérésére 2014-ben itt járt a berkenyekutató dr. Sonnenvend Imre, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egykori igazgatója. Megilletődve állt meg a fa alatt, korát 150 évre becsülte. Felvette a kataszterébe, s azt kötötte a szekszárdiak lelkére, hogy vigyázzanak rá nagyon, mert páratlan botanikai érték egy szakrális helyen. Egyszer majdnem ez sem mentette meg, mert az egyházi gondnok ki akarta vágatni, mondván milyen vén, s állhatna a helyén egy szebb fa. Koncz Ádám kertésznek sikerült lebeszélnie őt e tervéről.
Így indíthatjuk most el Az Év Fája megmérettetésen, s bizakodunk, hogy a verseny hírverésének köszönhetően még legalább 150 éven át büszke lehet rá a boráról nevezetes kis mezőváros, Szekszárd.
Forrás:
