Gyermekpszichológusként rendszeresen megkeresnek a barátaim, ismerőseim: szeretnék elmondani, mi a gond a gyerekkel, én pedig segítsek nekik abban, hogy ezzel érdemes-e felkeresni egy pszichológust. Ilyenkor mindig elmondom, hogy egyrészt nagyon nehéz egy néhány perces beszámoló után ezt felelősséggel megítélni, másrészt – ami talán sokkal fontosabb – az ezzel kapcsolatos kérdéseit, dilemmáit és az ezek nyomán megjelenő belső feszültségét ő tudja, ő érzi igazán, ezért ő tudja eldönteni, mire van szüksége.

De mindenkit arra biztatok, ha van benne bizonytalanság és megválaszolatlan kérdés, akkor érdemes akár csak konzultáció keretében beszélnie egy szakemberrel, ahol majd közösen eldönthetik, merre menjen tovább a folyamat. A pszichológusi munka is egy szolgáltatás, tehát annak, aki igénybe veszi a szolgáltatást, van választása. A gyerekét pedig mindig a szülő ismeri a legjobban, ő a legkompetensebb az életében, ezért muszáj, hogy ezt a döntést ő maga hozza meg.

Ebben az írásban abban igyekszem segíteni, hogy mely kérdéseket érdemes a döntéshez végiggondolni, és mire lehet a folyamat során számítani.

A gyerekek gyakran tünethordozók

Amikor egy gyerek viselkedése, érzelemszabályozása megváltozik, az jelezheti annak a családi rendszernek a diszfunkcióját, esetleges megváltozását, amelyben él.

Egy gyerekre ugyanis soha nem önmagában tekintünk, mindig megvizsgáljuk azt a rendszert, amely körülveszi, hiszen a működése kizárólag az őt körülvevő környezettel való interakción keresztül érthető meg.

Egy gyerek családban él – vagy nem, de akkor ez lesz az a szempont, amelyet figyelembe veszünk –, és a család, mint rendszer, mindig több, mint az egyének összessége. A családtagok folyamatos kapcsolatban vannak egymással, a gyerekek függenek a szüleiktől, és ha az egyik családtaggal történik valami, az a többi családtagra is hatással van. Ezért ahelyett, hogy a gyereket ebből a közegből kiemelve vizsgálnánk, az összefüggések és az egymásra ható folyamatok lesznek az érdekesek a gyerekekkel dolgozó szakemberek számára.

A rendszerszemléletű megközelítés szerint tehát egy gyerek tünete a családnak mint rendszernek a zavarát jelzi. Ez annyit jelent, hogy senki sem felelős a gyereknél megjelenő problémáért, mégis mindenkinek a problémája lesz a gyerek tünete – mert mindenki érintve van valamilyen módon –, ezért minden családtagnak szerepe lesz abban, hogy a megértés során a család újra egyensúlyra találjon.

A szülőkkel folytatott közös munka

Gyakori elvárás a szülők részéről, hogy a pszichológus mondja meg, mit kell tenniük ahhoz, hogy a probléma megoldódjon, lehetőleg minél hamarabb.

A pszichológusok azonban nem tudják a gyereket megszerelni, és azt sem tudják megmondani – eltekintve néhány szélsőséges viselkedéstől, mint például a gyerekbántalmazás –, hogy a szülő mit csináljon, hogy a probléma megszűnjön. Amit tudnak, az az, hogy a gyerek első számú szakértőjével, a szülővel közösen gondolkodva hozzásegítsék őket ahhoz, maguk találjanak választ a saját problémájukra.

Mert hiába is tanácsolna bármit egy pszichológus, ha a szülő azt nem érzi sajátjának, vagy nem tudja kellő következetességgel betartani, akkor idővel lelepleződik a gyerek előtt, vagy éppen belefárad, és nem lesz kitartó. Gondoljunk csak bele, milyen az, amikor valaki meg akarja mondani nekünk, hogyan oldjunk meg valamit, mit csináljunk, vagy mit ne csináljunk a gyerekünkkel. Szerintem akkor is frusztráló egy ilyen beavatkozás, ha éppen azzal a szándékkal fordultunk az illető szakemberhez. Pszichológusként én magam és a kollégáim arra törekszünk, hogy a partneri viszonyt szem előtt tartva a szülőt tegyük képessé arra, hogy a megoldásig eljusson, így növelve a kompetenciaérzetét.

Ami szintén fontos szempont, hogy a gyerek és a család pontos ismeretének hiányában felelőtlenség is lenne bármit tanácsolni. Egy szakember éppen attól hiteles és végzi professzionálisan a munkáját, hogy ismeri a saját és a szakmája korlátait, képes adekvátan, egyénre szabottan segíteni és nem általános megoldásokat felsorakoztatni.

Az azonnali segítségnyújtás korlátai

Mindehhez persze időre van szükség, és épp ez szokott az egyik legnagyobb probléma lenni. Gyakran azzal keresnek meg szülők, hogy már régen el kellett volna jönniük, de most itt vannak, és akkor gyorsan mondjak valamit. A problémamegoldás egy folyamat, ahogyan – nagy eséllyel – a probléma maga sem egyik napról a másikra alakult ki, ezért nem is lehet azonnal megoldani.

A pszichológia eszköztára arra ad lehetőséget, hogy néhány alkalom alatt a pszichológus feltárja a probléma hátterében húzódó pszichodinamikai okokat, majd a szülőkkel való konzultáció során közösen induljanak a megoldás felé vezető úton.

Vannak krízishelyzetek, amelyek valóban azonnali beavatkozást igényelnek. Ez legtöbbször kórházi ellátást jelent, ami eleve kizárja az ambuláns ellátást. Ilyen esetekben a gyerekorvos tud segíteni – akár sürgősségi – beutalóval az illetékes gyerekpszichiátriára.

Ami tovább nehezítheti az ellátást, az az ellátórendszer túlterheltsége, a felszerelés, az infrastruktúra és a megfelelő szakemberek hiánya az állami és a magánszektorban egyaránt. Jelenleg azt tapasztalom, hogy az állami ellátórendszer olyannyira túl van terhelve, hogy csak hosszú várakozás után tudja ellátni a hozzá jelentkező családokat, amelyek így sok esetben a magánszektor felé fordulnak, ahol ugyanazokba a falakba fognak ütközni: nincs elég szakember, és hosszú a várakozás. Ezek után érthető, hogy egy kétségbeesett család minden lehetőséget megragad, hogy a gyerekének segítséget találjon, így előfordul, hogy a problémában járatlan és megfelelő képzettség hiányában egy nem megfelelő szakemberhez kerülnek, így a probléma csak tovább mélyül, de semmiképpen nem oldódik meg. Mire ezek a családok újra visszakerülnek az ellátórendszerbe, már rengeteg pénzt kifizettek, miközben valójában egy helyben topogtak.

De nézzük, mi történik a terápián!

Bejelentkezés

A pszichológushoz fordulás első állomása a bejelentkezés, ami talán az egyik legnehezebb lépés. Azt érezheti a szülő, hogy csődöt mondott a gyereknevelésben, nem tud jól segíteni, pedig minden igyekezetével azon van, hogy megoldja a problémát. Ehhez társulnak még azok a negatív előítéletek, amelyek a pszichológiát, és a pszichológushoz fordulást övezik, miszerint akinek pszichológus kell, az „bolond”, de mindenképpen beteg. Ez pedig semmiképpen nem segíti azokat a családokat, amelyek el vannak keseredve, és el vannak veszve az útvesztőben.

Időnként előfordul, hogy nagyszülő jelentkezik és az unokájának keres pszichológust, de az sem ritka, hogy egy távoli rokon keres meg a gyerek problémájával. Az nagyon becsülendő, ha a család törődik a családtagokkal, de a pszichológusi ellátás kizárólag úgy tud működni, ha az érintett – jelen esetben a gyerek szülője, örökbe fogadó szülője, gondviselője, gyámja stb. – jelentkezik. Ez egyrészt jelzi a motivációt, másrészt jogilag és pszichológiai értelemben is ő az illetékes. Ezért fordulhat elő, hogy elvált szülők esetében mindkét szülő beleegyezése szükséges a gyerek terápiájához, amennyiben a szülői felügyeletet közösen gyakorolják.

Pszichológusa válogatja, hogyan lehet nála bejelentkezni (telefonon, e-mailben, honlapon keresztül), ezért segítség lehet, hogyha a szülő nem éri el a szakembert, akkor hagy számára egy üzenetet a nevével és a probléma megjelölésével, mert ez egyrészt orientálja a kollégát, másrészt segíthet a sok nem fogadott hívás után tájékozódni.

Én személy szerint a bejelentkezéskor kérem, hogy röviden mondják el, miért keresnek. Erre azért van szükségem, hogy eldönthessem, kompetens vagyok-e a problémát illetően, vagy inkább ajánlok magam helyett más szakembert.

Tudom, hogy nem könnyű szakembert választani, mégis érdemes szülőként előre tájékozódni, hogy a megfelelő pszichológust találja meg a gyerekének. A végzettségek objektív adatok (azt meg lehet kérdezni, el lehet olvasni a honlapon stb.), így már csak egy szubjektív vélekedést szeretnék eloszlatni.

Nem attól jó egy gyerekpszichológus, hogy van saját gyereke – az csupán arra lenne elegendő, hogy lásson egy-két-három gyereket, aki volt már dackorszakos –, hanem attól, hogy látott már másik százat, aki éppen a dackorszakát éli.

Vizsgálati szakasz

A bejelentkezés után kerül sor az első interjúra, ezen lehetőség szerint mindkét szülővel közösen átbeszéljük a problémát, illetve a jövőbeni együttműködés lehetőségeit, kereteit.

Gyerekek esetében ezt követi az anamnézis felvétele, amely a gyerek fogantatásának, születésének és fejlődésének főbb állomásait tartalmazza. A magam részéről fontosnak tartom, hogy ezen is mindkét szülő jelen legyen, mert számít mindkét fél megélése, meglátása. Természetesen van lehetőségük a szülőknek külön-külön is eljönni, de fontos leszögeznem, amennyiben a szülők nem tudnak egy térben leülni a gyerek érdekében, és róla a szakemberrel közösen beszélgetni, az önmagában előre jelzi a problémát, és a megoldást illetően nem sok jóval kecsegtet.

A vizsgálati szakasz során a gyerek 3-5 alkalommal biztosan jön, de ha a terapeuta úgy ítéli meg, kevesebb vagy ennél több alkalomra lesz szükség. Ezeken az alkalmakon – a gyerek korától függően – verbális és nonverbális eszközökkel ismerjük meg a gyereket és annak a szülők által hozott problémáját. A gyerekpszichológusok általában megkérdezik a gyereket is, hogy tudja-e, miért jöttek el, mit meséltek neki a szülei, és ha életkorilag adekvát, akkor arról is beszélünk, hogy neki mi az, ami nehézséget okoz.

Az első találkozás előtt fontos, hogy a szülők elmondják a gyereknek, hova és miért mennek majd – ebben minden kolléga szívesen segít, ha a szülő úgy érzi, nehéz megfogalmaznia a gyerek nyelvén mindezt. Szintén fontos, hogy őszintén, az ő szintjén kell beszélni vele, nem szabad mást mondani, mint ami a valóság. A gyerekek hiperérzékenyek, még a legkisebbek is pontosan tudják, hogy van valami gond, ami miatt érkeznek, ezért ha elhallgatják előlük, az csak a szorongásukat fokozza.

A pszichológus nem orvos, nem óvó néni és nem tanító néni, ezért bátran a szót is mondják ki, nem kell máshoz hasonlítani. De lehet beszélni arról, mi minden fog ott történni (játszani fognak, beszélgetni, a pszichológus kérni fog tőle játékos feladatokat, de ő is választhat játékot stb.). A tapasztalatom az, hogy a gyerekek szeretnek jönni, és kisgyerekkorban csak nagyon ritkán fordul elő az, hogy olyan ellenállással érkezik egy gyerek, ami miatt nem tud bejönni a rendelőbe. A passzivitás vagy a kommunikáció hiánya inkább jelzi a szorongást, ami idővel oldódik, és a szülő megnyugodhat, a szakemberek ennek kezelésére fel vannak készülve.

Egyedül vagy együtt?

Természetesen egyetlen gyereknek sem kötelező egyedül bemennie a terápiás térbe, sőt bizonyos életkorban kifejezetten hasznos lehet a szülőt együtt látni a gyerekével. Ezért fontos, hogy szülőként ne aggódjon senki azon, amennyiben a gyermeke igényli a jelenlétét, ugyanis erre van lehetőség. A szülő és a pszichológus pedig közösen eldönti majd, mikor jön el az a pont, amikor a szülő kint várakozik, esetleg elmegy a dolgát intézni, míg a gyereke bent van a szakembernél. A vizsgálati szakaszban én azt szoktam kérni a szülőtől, hogy ha bejön, egyrészt legyen megfigyelő, foglalja el magát (például olvasson) és csak akkor avatkozzon be, ha a gyereke kapcsolódni szeretne hozzá. Másrészt a játékok során ne legyen kezdeményező, azaz ne kínáljon játékot a gyereknek, mert fontos látni az ő szabad választását is, és ne szabályozza, fegyelmezze a gyerekét, bízza rám, mert mások lehetnek a szabályok, mint amit ő megszokott (tipikusan ilyen a „Pakolj el magad után!”, „Köszönj, ha kimentünk!”, „Ne beszélj csúnyán!”, „Játssz valami kedvesebb játékkal!”).

A gyerekek nyelve szimbolikus, ezért a terapeuta is ilyen eszközöket választ az ismerkedésre és a probléma hátterében rejlő okok feltárására (ezek között szerepel a rajzolás, a szabad és az irányított játék, a báb, a mese és az érzelemkártyák, valamint egyéb játékos tesztek), ezekbe ha úgy ítéli meg, bevonja a szülőt is.

Terápia

A vizsgálati szakaszt követően a pszichológus visszajelez a szülőknek a gyereknél tapasztaltakkal kapcsolatban, és arról, amit a hozott probléma pszichodinamikai hátteréről gondol. Ekkor tesz javaslatot az esetleges folytatásra, immár terápia formájában. Ez idáig ugyanis a probléma feltárása történt, ez után következik a beavatkozás, maga a terápiás munka. Sok szülő jelzi ezt megelőzően is a változást, ami annak is betudható, hogy valakivel elkezdték átbeszélni a nehézségeket, nyílttá lett téve mindazt, ami esetleg mindaddig szőnyeg alá volt söpörve, miközben mindennapos feszültséget okozott.

A terápia hosszát nagyon nehéz előre megjósolni, az mindig a probléma súlyosságától és természetétől függ. Mindeközben zajlanak a szülőkonzultációk is, 4-5 terápiás ülés után általában a szakember beiktat egyet. Az ülések a gyakorlatban heti rendszerességgel zajlanak, alkalmanként 45-60 percben (terapeutája és módszere válogatja).

Módszerek

A gyerekpszichológusok sokféle módszerben képződnek és ezeket használják is a munkájuk során. A játék- és bábterápia, a meseterápia, a művészetterápia, a dramatikus és kognitív eszközök, valamint a mozgásos elemek mind megjelenhetnek attól függően, hogy a terapeuta miben képződött és az adott probléma esetében mit tart hatékony beavatkozási módnak. Ezt mindig az illető szakember kompetenciája eldönteni, kívülről, ismeretlenül ugyanis nagyon nehéz lenne megmondani, mi a helyes út. A terápiás munkában a hangsúly mindig a szülő–gyerek–terapeuta kapcsolaton van, a módszer pedig egy eszköz mindezek szolgálatában.

Visszajelzés és zárás

A gyerekekkel folytatott terápiás munka során elengedhetetlen a szülőkkel folytatott rendszeres konzultáció. Ezek a beszélgetések segíthetnek a pszichológusnak megérteni, hogyan működik az a család, amelyben a gyerek él, és lehetőséget ad arra is, hogy a szülők számára is érthetővé váljon, mi áll a tünet kialakulása mögött, és mi az, ami fenntartja. Így tudja a szakember az egész családot támogatni és a szülőkkel közösen megtalálni azt a megoldást, amellyel ők egyrészt azonosulni tudnak – a sajátjuknak érzik, mert ők termelték ki –, másrészt amiben hitelesek tudnak maradni.

Amikor a terapeuta és a szülők közösen úgy látják, sor kerül a terápia lezárására. Fontos, hogy a zárás és a búcsú is a folyamat része, ezért nem szerencsés, ha egy család minden előzetes jelzés nélkül kifarol a terápiából, és a gyereknek nem volt lehetősége a kapcsolatot lezárni. Ez akkor is előfordulhat, ha a család úgy érzi, a probléma megoldódott, minden rendeződött, de olyankor is találkozunk ezzel a megoldással, ha a szülők türelmetlenek, esetleg elégedetlenek a folyamattal. Ezekben az esetekben azt javaslom, hogy mindenképpen beszéljenek ezekről az érzésekről a terapeutának, hogy közösen találjanak egy mindenki számára kedvező megoldást.

https://telex.hu/eletmod/2023/02/14/mikor-erdemes-gyerekpszichologushoz-fordulni