Rosszat tesz, vajon, és szégyellni kellene magát a Napnak, amikor süt, az esőnek, amikor esik, a szélnek, amikor fúj? Mert a kisgyermek is csupán így, a természet rendje szerint teszi a dolgát.
Az emberi fejlődés parancsa, hogy minden adódó, lehetséges helyzetben kipróbálja magát, és megtapasztaljon, megtanuljon belőle mindent, amit csak lehet.

Amit a köznyelv “rosszaságnak” nevez…

A gyermek csak abban a környezetben tud “rosszat tenni”, ahol minden tudatosságot nélkülözve a felnőttek hagyják, hogy bármihez hozzáférjen.
Rossznak neveznénk-e azt a gyermeket, aki beleiszik az elől hagyott alkoholba, vegyszerbe, megkóstolja, megrágja a cigarettát – bármit, amit a felelőssége teljes tudatában, vagy annak hiányában élő felnőtt elérhetővé tesz számára? Lerángatja az asztalról a terítőt, az összes rajta tárolt holmival, a lelógó sarkánál fogva?
Miért is ne tenné, hiszen annyi titkot, érdekességet, ismeretet, tapasztalatot rejt. Éppen azért van itt és most, hogy ezt megtanulja. Egy megismerésre, feltárásra kínálkozó világot ígér, a felfedezés vágya pedig a természet rendje szerint minden egyes sejtjében kódolva van.

Mi is történne, ha nem próbálkozna…?

Mit is tanul meg egy kisgyermek egy számára érthetetlen, megfoghatatlan fogalomból, a szégyenből, és a “szégyelld magad” felszólításból, amiről valójában csupán érzi, hogy valami kellemetlen és tőle idegen lehet?
A felé sugárzó haragból, a számára legfontosabb szülője villámló szeméből, dühöngő, haragvó kisugárzásából?
A belülről jövő természetes megismerési késztetés szembe kerül a szeretett szülő elítélő, rosszallásával, a két érzés, mint a mesebeli kecskegidák a szűk hídon, és a gyermeknek meg kell adnia magát az erősebb érzésnek, amely lehúzza a mélybe.
Milyen hatással lehet ez egy kisgyermekre?
A rossz érzés akár életre szóló nyomot is hagyhat

Ha következetesen ezt tapasztalja, beleég ez a megtapasztalás – akár élethosszig, és szülővé válva maga is így förmed majd a kicsi gyermekére, ezt tartja követendőnek, az egyetlen jó megoldásnak.
Amíg azonban felnőtté válik, és ez a keserű véset maradandóvá válik az érzéseiben, gondolataiban, megtanulja magáról, hogy értéktelen, méltatlan a szeretetre, figyelemre, törődésre, “rossz”, semmire való, és igyekszik a róla kialakuló képnek megfelelni, hogy méltónak érezhesse magát a szülői megfogalmazáshoz, ítélkezéshez.
Szülőként a reakcióink meghatározóak!

A gyermek teljességgel érzelmi lény, nem a szavainkból, hanem szavak nélküli érzésekből érzi, és érti a környezetében élőket.
A szüleit feltételek nélkül elfogadja, a mi döntésünk, hogy pozitív, felemelő, szerető, elfogadó, megértő, rugalmas, értelmező, feldolgozó mintát közvetítünk feléjük, vagy merev negatív, elutasító ítélkező, “földbe döngölő”, megsemmisítő, önbizalmat sárba taposó hozzáállást.

A példánk életre szóló, a döntés a mi kezünkben, gondolatainkban, érzéseinkben, tetteinkben van, hogy emeljük-e a vele született önbizalmát, vagy lebontjuk a természet adta remekművet.

Szerző: Terényi Andrea családi és intézményes kapcsolatteremtő nevelési tanácsadó